CZIMER JÓZSEF
A NAPLÓ NAPLÓJA

Az ,,Egy őrült naplója” budapesti bemutatása az utóbbi évek egyik jelentős színházi sikere. Az 1967-es premier óta több mint hét év telt el, azóta is állandó telt házakkal műsoron van, és egyetlen szereplőjének, Darvas Ivánnak, talán élete legnagyobb művészi sikerét jelenti. A produkció azonban egyszemélyes jellege ellenére, mint köztudomású, csoportos munka eredménye, és létrejöttében döntő, sőt meghatározó szerepe volt Horvai Istvánnak, az előadás rendezőjének. Mikor arról esett szó, hogy színháztörténetünknek ezt az emlékezetes produkcióját meg kellene írásban őrizni, a választás nyilván azért esett rám, mert mint a darab fordítója, magyar színpadra alkalmazója és színházi dramaturgja a darabválasztástól kezdve a rendezői és színészi problémákon, sőt a gazdasági és szervezeti ügyeken át jól ismerem a munka minden fázisát, gondját és történetét is. Tudva azonban, hogy akarva- akaratlan színháztörténetet írok, csak a teljes őszinteségnek van értelme, ezért igyekszem mind személyi, mind elvi dolgokban, ahogy felnőtt olvasó igényli, az igazat és a lényeget mondani.
A magam munkájával hadd végezzek röviden. 1962-ben kaptam Párizsból a darab francia példányát azzal a megjegyzéssel, hogy ez eredetileg televíziójáték, amelyet most színpadon is bemutattak, állítólag nagy sikerrel. Mikor elolvastam, nagyon megszerettem. Természetesen a novellát jól ismertem, de soha eszembe nem jutott, hogy ezt színpadra kellene vagy lehetne vinni. Gogol pétervári novelláit, az „Orr”-t, a „Köpönyeg”-et vagy „Az őrült naplójá”-t gondolom nemcsak én éreztem személyemhez szóló remekműveknek, de most a drámából az eredeti novellán túl megkapott egy bizonyos fajta görögös, latinos tragédia világa, amely Szophoklészen, ha úgy tetszik, Senecán, majd Racine-on és Pirandellón át egy olyanféle igényes, racionális, felnőtteknek szóló drámatípust reprezentál, amely nálunk annyira népszerűtlen. De erről még majd lesz szó.

VÉLETLENEK

Azonnal lefordítottam a darabot, és bemutatásra ajánlottam a Vígszínháznak, amelynek akkor dramaturgja voltam. A szerepet Latinovits Zoltánnak szántam, aki akkor került a színházunkhoz. De a színház nem mutatott hajlandóságot a darab iránt. Latinovits pedig közben már a Vígszínházban is, de főleg a Körszínházban, majd a Tháliában annyi őrültet játszott – egyiket-másikat emlékezetes nagy sikerrel -, hogy nem adtam oda neki a darabot, és, ahogy ilyenkor szoktam, eltettem a fiókba, jobb időkre várva.
Ez a jobb idő elérkezhetett volna, amikor Horvai István Párizsban járva megnézte az előadást és nagyon megtetszett neki. Én közöltem vele, hogy a darab itt van a színházban, magam fordítottam le, sőt szándékomban volt bizonyos lényeges változtatásokat, inkább magyar színpadra való alkalmazást hajtani végre rajta. Ez sem eredményezett azonban még bemutatót. Pedig a színház már kamarahelyiséggel is rendelkezett – az Ódry Színpaddal – a bemutatóra mégis további esztendőket kellett várni. Nem akarok túlságosan részletekbe menni: a Vígszínház – némi huzavona után – megkapta kamaraszínháznak a mai Pesti Színházat, és azt 1967 őszén ezzel a produkcióval nyitották. Ez is véletlen volt, eredetileg nem ez készült nyitó előadásnak. A darab egész pályafutásában elég sok szerep jutott a különféle véletleneknek, amelyek természetesen egy színház életéből sohasem küszöbölhetők ki teljesen, de a döntő lökést a színrekerüléshez kétségtelenül az adta, hogy Darvas Iván, aki közben a Vígszínházhoz szerződött és akinek akkor már Horvai is, én is a szerepet szántuk, mikor elolvasta, egészen megmámorosodott tőle, és nagyon határozottan küzdött a színrehozataláért.

KIK JÁTSZANAK ÖSSZE?

Ezek a tények meglephetik az olvasót, és talán meglepi majd az a bennfenteskedőnek tűnő tónus is, amelyen én ezekről a kérdésekről beszélni fogok. Abban a reményben teszem, hogy az olvasó mire a végére ér, felment ez alól a vád alól. A közhangulat ugyanis egyrészt az, hogy ha egy jó külföldi mű, amely – mint ez is – bebizonyitottan sikeres mű, csak nehezen kap nálunk színpadot, ez csak attól lehet, hogy a felettes hatóságok valamilyen okból óvják tőle a színházakat. Erről itt, mint annyi más esetben is, szó sem volt. A másik, hogy ugyebár könnyen üdvözül az, akinek Krisztus a barátja, vagyis, hogy egy nem is egészen tekintély nélküli dramaturg könnyen elintézi, hogy a saját munkája a saját színházában színre kerüljön. Ez a másik naivitás. Először is az én tekintélyem a Vígszínház vezetőségében jóval kisebb volt, mint azt általában az irodalmi és színházi közvélemény feltételezi, sőt, mint ahogy maguk a színház vezető művészei hitték. Ennek több oka volt. Az egyik nyilván saját hibáim, bár hogy nem jól végzem a munkám, azt sohasem mondták. A másik, bizonyos nem túl jelentős személyi ellentétek. A harmadik, a dramaturgok általános súlytalan helye a színházakban. A negyedik, bizonyos művészi, szemléletbeli különbségek. És itt hadd szóljak egy szót – ennek az „Egy őrült naplója” sorsában elvi jelentősége van – színházaink, társulataink szervezeti alapjairól. Azt hiszem, ma már köztudomású, hogy színházaink nem jól szerveződtek meg. Valószínűleg ez történelmi szükség volt, de ma már akadályozza a fejlődést, hogy nem azonos művészi hitvallású emberekből áll az egyes színházak művészi vezetősége, különféle ilyen-amolyan pillanatnyi szükségek hozták őket össze, nem választhatták meg a munkatársaikat, sem a társulatot. Ma már a feltételek kedvezőbbek, de gyökeres változás csak lassan várható. Pedig enélkül nehezen képzelhető el sokszínű, magas színvonalú színházi kultúra. A művészet nem választható el az alkotó vagy az alkotók egyéniségétől – ez egyik döntő jellegzetessége minden más munkával szemben. Mert az, hogy azonos világnézetet vallanak, hogy mindegyikük szocializmust akar, és a szocialista realizmust vallja, még nem biztosítja művészi egyetértésüket. Még nem biztos, hogy egyformán vélekednek O’Neillről vagy Brechtről, hogy ugyanaz a nézetük a közönség¬igényről, hogy milyen színvonalú magyar írókra akarják alapozni a színház műsorát. És aztán hol erre, hol arra rángatják a színház szekerét. Nemrégen még az volt a kivánalom, hogy színház vezetői „ne játsszanak össze”. A Vígszínházban volt egy kis színészcsoport, amely a maga jelentőségét többre tartotta, mint a rendezőik vagy művészkollégáik vagy az igazgatójuk, és az ötvenes évek végén kezdődő igazgatóváltozások idején (az akkori statisztikai mérleg szerint másfél évenként esett rám egy igazgató) állandó válságokat robbantottak ki. Goda Gábort is (egy évig volt igazgató) klikkezéssel vádolták. Goda azt válaszolta: „Igen, ezt a színházat egy klikk irányítja. Ez áll a főrendezőből, a gazdasági igazgatóból, a fődramaturgból, a rendezőkből és belőlem.” Bár több lett volna ez szellemességnél.

MEG FOG BUKNI!

De térjünk vissza az „Egy őrült naplójáéhoz. Színre kerülése nehézségeiben egyéb gátló tényezők is szerepet játszottak. Hadd mondjak rá egy érdekes példát. A színházban a gazdasági vezető és a dramaturg viszonya mindig a műsorra került darabok anyagi sikerétől függ. (Lásd Faust, Előjáték a színpadon.) Ha a közönség szereti a műsoron lévő darabokat, a gazdasági vezető szereti a dramaturgot, és még azt is megbocsátja neki, hogy irodalmi értékű műveket akar színpadon látni. Én mindig jóban voltam a gazdasági igazgatóimmal. Mindig a gazdasági emberek pártján voltam, nem szeretem a közönség nélküli színházat, és a Vígszínházban is, mikor más színházak panaszkodtak, hogy a nézőknek nem kellenek a magyar darabok, nálunk a legnagyobb szériákat a magyar darabok hozták. Nagyon jóban voltam hát a Vígszínház gazdasági igazgatójával is, aki azonban ennek ellenére az „Egy őrült naplója” műsorra tűzését nagyon erősen kifogásolta. És persze biztos bukást jósolt. Ez még nem jelent semmit, ilyesmi máskor is előfordult, utóvégre nem az ő feladata, hogy ezt megítélni tudja. Ha azután aggályai ellenére mégis siker volt, ő örült a legjobban, gratulált, hiszen az ő prémiuma, munkájának elismerése elsősorban az anyagi sikerhez kötődött. Ezúttal valami meglepő dolog történt. A gazdasági igazgató azt állította, hogy az a néhány sznob értelmiségi, akiket ez a darab érdekel, négy-öt előadásra megtölti a nézőteret. Aztán még vagy tíz előadást úgy-ahogy elhúzunk, és a 16-18. előadás között levesszük a műsorról. így következett el a nyilvános főpróba. Mikor a függöny lement és Darvas lekapta fejéről az őrültmaszkot, egy pillanatra megrendült csend támadt, aztán kitört a taps. A közönség valósággal ünnepelt. Az egyik ajtó közelében ülő gazdasági vezető egy komor pillantást vetett a tapsoló nézőkre. Később szokás szerint örömmel kérdeztem tőle, hogy ugye revideálja jövendölését a keservesen összehozható maximális 18 előadásról. Meglepetésemre zordul és barátságtalanul azt felelte, hogy fenntartja a véleményét. Hasonló érthetetlen és természetellenes reagálásokról számolt be Darvas is, más is, mások részéről is.
De most már ne beszéljünk mellé, ne kerülgessük a lényeget, szóljunk először egy kicsit a darabról.