Wallenberg utolsó ma élő munkatársa

Raoul Wallenberg embermentő tevékenysége többek között azért is lehetett olyan eredményes, mert egy nagy létszámú stáb segítette áldozatos munkáját.

Ennek a csoportnak utolsó életben levő tagja Marianne Vaney , aki most hazalátogatott Svájcból.

A 97 éves hölgy debreceni zsidó család szülötte, svájci férje és 1947-es távozása ellenére nem felejtette el magyar nyelvét.

Május 23-án a Holokauszt Dokumentációs Központban számolt be a legendás svéd diplomata irányításával folyó embermentésről, tapasztalatairól, életéről.

Dr. Paul Marer, a CEU emeritus professzora bevezető előadásában bemutatta az idős hölgyet, akit régóta ismer és meleg szeretettel szólt a vészkorszak alatti helytállásáról.

Utána Marianne Vaney beszélt családjáról, életéről, az 1944-es Budapestről. Szemléletesen írta le a neológ zsidó polgári életet, a humánus szellemet, amelyben nevelkedett. A fiatal "úri leányka" katolikus gimnáziumba járt, ahol felismerték tehetségét a nyelvekhez, ő is nyelvtanár akart lenni, de a „numerus clausus” ezt nem tette lehetővé. Noha, mint zsidót nem vették fel egyetemre, mégis tanított angol nyelvet: a Notre Dame de Sion nyelviskolája, mint egyházi intézmény nem vette figyelembe a jogfosztó állami előírásokat, és alkalmazta a tehetséges fiatalt oktatójának.

1944 tragikus esztendejében azonban már nem tudták megóvni, szüleivel együtt fel kellett varrnia a sárga csillagot.

Amikor júliusban Wallenberg a magyar fővárosba érkezett, hamar híre ment veszélyes feladatának és természetesen annak is, hogy nem egyedül próbálja elhárítani a végzetet, segítői vannak.

Marianne úgy érezte, nem maradhat tétlen, neki is részt kell vennie ebben a nemes munkában. Jelentkezett a svéd követségnél, felajánlotta szorgalmát, tehetségét és angol-német nyelvtudását. Wallenberg mellett már júliusban összeállt egy kis csapat, egy stáb, amelynek a védlevelek, az életmentő Schutzpass kiadásában és a mentőakciók adminisztrációjának lebonyolításában volt fontos szerepe.

Helyismeretük, mivel ők is magyar zsidók voltak, szinte nélkülözhetetlen volt, létszámuk megnőtt, néha több mint másfélszázan is vállalták a segítő munkát.

Ez nem volt veszélytelen, többüket a nyilasok meggyilkolták. Külön irodát rendeztek be a Gellérthegyen lévő Minerva utca 2. szám alatti villában, amely előtt hamarosan naponta több százan álltak sorba a reményt nyújtó papírokért.

Amikor a tisztviselők este befejezték 13 órás munkájukat, a sorra nem kerülők kétségbeesetten távoztak, mert másnapig hátha elhurcolják őket.

Nemcsak védleveleket osztogattak, Wallenberg egész munkaszolgálatos századokat vett védelmébe, kiment a Józsefvárosi pályaudvarra ahol deportáló vagonokat nyittatott ki.

Személyes bátorsága példamutató volt, Marianne valóságos Szent György lovagként emlékezik rá.

Néha ő is elkísérte, a szép fiatal lány nem viselte a sárga csillagot, a Józsefvárosi pályaudvaron így tudott segíteni.

 

E beszámoló után lehetett kérdezni a hölgyet, sokan éltek a lehetőséggel és a meghívott mindenkinek készségesen, frissen, néha humorosan válaszolt. Sokan kérdeztek személyes sorsára is.

További élete békésebben zajlott. Brit akart lenni, 1947-ben ezzel a szándékkal búcsúzott meghatott szüleitől, de nem kapta meg az Egyesült Királyság állampolgárságát, amiben az is közrejátszhatott, hogy az akkori angol hatalom ellenezte a születő zsidó államot.

Végül Svájcban telepedett le, ottani férje oldalán.

Reméljük még sok érdekeset fog a jövőben írni és mesélni tapasztalatairól.

Köszönjük, hogy eljött hozzánk, Isten éltesse kedves Marianne!

Róbert Péter

---